2007. március 13.

2007 március 13. | Szerző: katha |

… hát jó messzire szaladtam. De ha tetszik, ha nem visszajöttem. Akár egy vén kutya, vagy egy kóborló macska. A gazdái réges rég elköltöztek, egy szebb és jobb helyre, ő meg visszajár, hogy őrizze a helyet. Az én fülem ki fogja megcirógatni? Rám férne, azt hiszem…

Azt terveztem, hogy megírom, mennyire vérzett a szívem az utóbbi időszakban. Mi mindent kellett megélnem, és mi mindennel kellett szembe néznem. Azt hiszem, itt kellene ülnöm kb 1 hétig, mire végeznék, de minimum 6 és fél napig. Aki meg beleolvasna az irományomba, vagy azt hinné elmebeteg, vagyok, vagy azt, hogy megőrültem, vagy azt, hogy unatkozom és elborult az agyam, vagy egyszerűen felvágná az ereit. No, hát kell ez nekem?

Fáradt vagyok, este van. Lassan itt a reggel. Még aludnom kellene jó pár órát, mert fáj a fejem, holnap pedig be kell mennem dolgozni. Míg írok egy angyalt, próbálok rávenni, hogy holnap a kötelező iskolai megemlékezésre ne olyan konzervatív módion menjen, mert attól szenved, hanem dobja fel magát. Pl egy csili vili nyakkendővel. Miért is? Mert a kollégáit megütné a guta, a nők a lábai előtt hevernének, a kölkök meg Istenné avanzsálnák. Ő meg jót mulatkázhatna az egészen. De neki csak a nőkről írtak tetszenek, azt hiszem… Hát nem imádni való??

Szóval fáradt vagyok. Fáj a fejem. Az egyik főnököm szerint azért fáj, mert hiányzik a szex. Az egyik szaklap szerint, ha a beosztottnak fáj a feje, el kell engedni egy rövid időre, hogy leléceljen a munkahelyéről szexelni. Utána hatékonyabban dolgozik az illető. …hmm megnézném néhány kollégám hatékonysági rátáját…

Most olyan mesélhetnékes hangulatom van. De nem tudom mit. Ezer meg ezer gondolatom van. A gyerekkoromra gondolok. Az emlékeimre. Amik elvesztek. Illetve elloptak tőlem. Koldussá lettem, hogy teremthessek egy világot magamnak. Megtettem. Álmodtam, hogy a Holdon apró népek élnek. A Hold fura árnyékait ők rajzolják. Így hintve áldást a mi kis Földünkre, az olyan gyerekekre amilyen én is voltam. Amikor rájuk gondoltam, vagy az ablakban ülve őket néztem keresztbe tettem a piliszka lábaim, és a vézna karjaimmal egy lencsi babát ölelgettem. Neki meséltem azt hiszem a legtöbbet.

Rögtön jövök, megetetem a macskám. No már csámcsog is. Én szintén. Aszalt szilvát rágcsálok. De ez volt az utolsó szem. Katasztrofális az íze.

Szóval a kis embereknél tartottam. Eleinte azt hittem ők is olyanok akár a kerti törpék. Nagy bumfordi orral, ami persze piros. De nem pirospozsgás, hanem inkább borvirágos kicsit. Mindegyiknek barna szeme van, és kék kabátkája. Dagi az összes, és mindig mosolyognak. Szerintem minden gyerek ilyennek képzelt el egy manót vagy törpét, vagy mi a szöszt. Én is. Neveket adtam nekik. Volt köztük Döme, meg Sára és Fruzsi meg Bogyó. Természetesen volt főnök, olyan királyféle, meg udvari bolond és dolgos nép. No és persze voltam én. Mindig azt mondják, a média ezer forrása, szakkönyvek és agyturkászok ezrei, hogy légy önmagad, valósítsd meg az álmaid… De hogy legyek önmagam, ha ellopták az álmaim, elvették a gyerekkorom emlékeit? Hogy legyek önmagam? És persze mit valósítsak meg? Legyek én is tolvaj vagy érzelemrabló? Ki ad nekem elfogadható tanácsot és érthető, egyszerű magyarázatot? Lesz olyan aki elém áll és azt mondja: Hé te! Ne félj a Gonosz érintése nem, fáj, és nem hagy benned semmiféle nyomot. Légy szabad! Légy önmagad! Ne foglalkozz a félelemmel, a fájdalommal vagy azzal, hogy visszatér…

Talán, ha akkor valaki ezt mondja nekem, elhiszem. De nem jött senki. Így tovább üldögéltem az ablakban és a Holdra álmodtam magam a barátaimhoz. Meg kell, mondjam, kellemesen csalódtam! Nem a kerti törpék éves szakkiállítására vagy vásárába csöppentem. Nem ám! Gyönyörűek voltak, borvirág sehol.. Mindegyik különböző viseletben járt, színesek és élettel telik voltak. És ami a legfontosabb befogadtak. Elfogadták az aki lettem. Elfogadták az emlék nélküli kislányt…

No hulla vagyok. Beszakad a hátam az üléstől. Megyek aludni. Holnap azt hiszem mesélek tovább. Édes álmokat!