2007. március 15.

2007 március 15. | Szerző: katha |

 

 

            Hűvös van a szobában. Kicsit fázok. Éppen fő a tea. Csipkebogyó. Nagyon szeretem!

A sárkányom beteg volt. A hétköznapok lassan rágták meg. A színét vesztette el először. No nem azonnal, napok alatt. A gyönyörű molyhos lila színe fakóvá és élettelenné vált. Naphosszat feküdt, néha morgott, vagy köpte a tüzet. Aztán elment. Egy reggel mikor felébredtem nem találtam őt sehol. Itt hagyott! Na jól nézek ki gondoltam… Mihez kezdek nélküle? A napok teltek, én pedig megszoktam a hiányát. Azt hiszem mindent meg lehet szokni. Aztán egy nap, vagyis pár napja visszatért. Amikor újra kezdtem írni. Illetve mikor megéreztem a kényszert, hogy írnom kell. Egyszer csak itt volt. Szeretem őt.

            A macskám a kosarába alszik. Arra szokott rá, hogy hajnalonként, értem ez alatt a reggeli fél 5-öt a szekrénytetején szaladgál. Kinyitja az ajtót, és bemászik a ruhák közé. Azt hiszem ez még nem, lenne baj. De mindent kitúr, amihez hozzáfér… Sicceghetek én neki amennyit akarok. Rám sem bagózik. Aztán elunja, és amikor csörög az óra mellém, bújik, és mint aki jól végezte a dolgát és hangos dorombolás közepette elalszik. Jó fej nem?

            Ott tartottam, hogy ellopták az emlékeim, és, hogy a Holdon törpék éltek, akik a barátaim voltak. Mi lehet most velük? Ugyan emlékeznek- e még rám? Biztos vagyok benne. Hogy mért? Mert az a nép örök, ahogy az indián mesék. Csak ők nem pusztulnak ki sosem. Ők az elveszett emlékek őrzői. Így gondoltam sokáig. Aztán egy nap elmondták, hogy ők maguk a testet öltött emlékek. Sokan vannak, egyre többen. Mosolyognak, sírnak, álmodnak és élnek. A bántalmazott gyermekek emlékei így öltenek testet. Elveszett álmok, amiket már nem álmodnak meg sosem. Érzések, és nevetés, amit már nem él meg senki. No és biztonságérzet. Azé az érzésé, amire azt hisszük, -és minden gyerek ezt hiszi-, hogy természetes, és soha senki nem veheti el tőlünk. Aztán egy nap kiderül: de igen is elveheti valaki. Testet ölthet a Gonoszság, és elveheti a legszebb dolgokat az ember fiától. A biztonságérzetet, az örömöt, az őszinteséget és a bizalmat. De mi marad az ilyen gyermeknek?

            Sokáig nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel, a gondolataimmal. Hogyan is tudtam volna, hiszen szinte mindent elfelejtettem. Talán csak felnőve eszméltem rá, hogy hiába nézegetem a gyermekkori fényképeket, vagy mesélnek a hozzátartozóim, idegenek a képek, mintha nem is én ülnék azon a padon kockás kis szoknyában (úgy hogy a zsebkendő félig kilógott a derekamnál, hogy mindig kéznél legyen), fehér blúzban és zokniban a többi gyerekkel, vagy táncolok királylányként ezüst papírkoronával a fejemen a kedves arcú óvó nénivel. Fura, de a neve – Emi néni- megmaradt bennem. Ma még idegenek a fotók, idegenek a történetek és az emberek a múltamból.

            Az egyik törpe, Morthilla, aki a legjobb barátomnak tartottam, egyszer azt mondta nekem, mikor a kis kráteren üldögéltünk: „Egyszer elmész igaz? Te is itt hagysz minket, mint a többi kislány meg kisfiú. Felnősz te is. A lelked megnyugszik, az emlékek elmosódnak benned, a félelmed elfoszlik akár a köd. Új emlékeket teremtesz magadnak, hogy élj, és akkor sosem térsz vissza hozzám. Ugye így lesz?”

Így lett. Akkor, tiltakoztam, és sírtam. Azt kiabálva, hogy: hogy mondhatsz ilyet? Te vagy a legjobb barátom, az egyetlen barátom, és én sosem hagylak el!                          

            Ennek lassan 30 éve. Felnőttem, és elfeledtem a legjobb barátom. Elfeledtem azt a helyet, ahol biztonságban éreztem magam. Az egyetlen helyet, ahol mertem álmodni.

            Most pedig, szép lassan visszatérnek az emlékeim. Nem tudom miféle akarat, vagy erőnek köszönhetően. Ömlenek a képek, az arcok és a mesék. Egy megalázott, bántalmazott és megfélemlített gyermek elveszett álmait élem újra.

            Talán itt az ideje, hogy nekem is legyenek emlékeim, és megismerjem az életem