2007. május 7.

2007 május 7. | Szerző: katha |

             Most valami hangzatosat kellene írnom. Szívbe markolót, és döbbeneteset, vagy valami repesőt. Talán egy magasröptű értekezést az élet értelméről, vagy a múlandóságról. Kellene. Igen biztosan kellene. Vagy a napokat kellene szavakba öltöztetni. Leírni, hogy felőrölnek a napok, vagy azt, hogy ez meg az ezt mondta, az meg azt cselekedte, vagy írta. Kellene. Igen biztosan kellene. Tudom. De ez a nap nem ma lesz. Ez a nap várat magára.

           Nem tudom megfogalmazni az érzéseim. Kicsit olyan, mintha nem is lennének. Kopott és foszlós minden gondolatom. Mint a kihűlt kalács. Ami ott szárad az asztalon. Ha ránézek még emlékszem az illatára és a melegségére. De már nem érintem meg. Nem harapok bele, és már nem kívánom Nem tudom miért. Ugyan, úgy ahogy azt sem, hogy miért érzek így. Valami rág belülről. Valami felfal.

           Most azt kellene írnom, hogy félek. Talán igen. De az érzés, nem tiszta és erős, mint egy kristály. Még csak bolyong bennem. Hallom, hogy a nevemen szólít, suttog akár egy öreg fa. Furcsa, de szeretem ezt a hangot. Farkas vonyításra emlékeztet. Egy ideje megint lámpafénynél alszok. Általában nem is emlékszem mikor kattintom fel a kislámpát. Arra szoktam fogni, hogy a macsekom csörög, zörög és felkelek megnézni őt. Eddig elfogadhatónak tűnik. Fáradtan ébredek és leverten. Nem emlékszem arra sem, hogy álmodok e valami szörnyűségeset. Még nem emlékszem. Most áldás a szelektív emlékezet.

              Zajlik az élet körülöttem. Férjhez menés, babavárás. Kicsit mindnek a része vagyok. Kicsit mégsem. De öröm van bennem.

              Most az a rész jön, hogy mennyi baj van mindenhol. Napi gondok elsősorban. Anyagi és érzelmi válságok és mélypontok. Mindenki máshogy kezeli és próbálja túlélni. Elmondjuk egymásnak, megoldást várva a másiktól, vagy legalább is valamiféle épkézláb tanácsot remélünk. De ilyen nincs. Este a bajainkkal bújunk ágyba, gondolkodunk és emésztjük magunk, míg álomba nem zuhanunk. Én is így vagyok ezzel. A félelmek velünk maradnak. De mindig jön egy új nap. Szebb nap. Szebb holnap. Töretlenül hiszem.

               Az asszonyra gondolok megint. Hiányzik. Beteg egyre betegebb. Furcsa kapocs van köztünk. Kedden vérzett, nagyon erősen. Én meg szerda hajnalban kezdtem, és ájulás lett a vége. Butaságnak tűnik ez a kapocs. Ha vérzik, vérzek, ha fáj neki nekem is, fáj. Ha fél félek, ha sír sírok. Így megy ez évek óta. Hogy miért? Nem tudom. Ő igen, de nem mondja. Butaság? Lehet. Mégis valóság.

Sokat gondolok a falkára. Arra, amelyik az álmokban jön elő. Szétszéledt rég. Magányos állatok maradtak csak. Hitevesztett lelkek. Nekünk kellene összetartani. Az ember észre sem veszi, és elbukik.

              Megismerkedtem egy esőben táncoló boszival. Talán ő az egyik vándor, akit kerestem. Így érzem. Talán igaz, talán így van. Sok a közös bennünk. Lassan, töredékekből rakjuk egymást össze. Így van ez jól.

               Érettségi a rém neve. Mamikám vizsgázik ezerrel, és sikeresen! Éljen! Cseppem messze jár. Hiányzik most nagyon. De én vagyok a hibás. Nem írtam neki. Igaz nem is vagyok gép előtt. Csak nagyon ritkán és keveset. Huje liba vagyok.