2007. május 9.

2007 május 9. | Szerző: katha |

 

            Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok egy tipikus blogger. Nem írok naponta bejegyzéseket. Képtelen vagyok rá. Általában elhatározom, hogy írok, de mire ide kerülök, elfogy az erőm. Huh ez hangzatos volt! Na jó, talán egyszerűen lusta vagyok. De azért igyekszem ám!

            Ma egy narancssárga lábtyűben mentem ki az életbe, persze papucshoz vettem fel. Kényelmes. Bár szokatlan, de kényelmes! A lábujjaim olyanok voltak akár öt kis virsli. Szép látvány mondhatom. Persze sírva értem haza, mert annyira fájt a lábfejem, hogy a csillagos eget láttam minden lépésnél. Nem akar gyógyulni. Hát ez van.

            A sárkányom most csendes, és szomorú. Mint én. Ő is ugyan azt a melankóliát érezheti. Talán egyek vagyunk. A színe halvány és esdeklő. Néma és félelmetes sokszor. Szeretem.

            Tegnap találkoztam legkedvesebb barátnémmal. Férjhez ment. Bármit el tudtam volna róla képzelni, de ezt sosem. Megtörtént. Boldog. Nem a férjhez menéstől. Hanem egyébként. Furcsa és igaz a mi kapcsolatunk. A mai világban azt hiszem ez elég ritka. Jóban, rosszban… Volt már jó is és volt már rossz is. Bőven. Bizonyítottunk mindketten. Hiszünk a másikban mindketten. Szeretünk, és élünk mindketten. Nem bíráljunk a másikat, hanem elfogadunk. A hibáinkkal együtt. Ami van bőségesen. Na nem ömlengek tovább. Imásom! Éljen Szilaska, éljen a szerelem, éljen a barátság és éljen az élet!!

            Ma van Mamikám szülinapja, és én nem tudtam! Boldogat, boldogat neki!!!

Meglepetés ért. Meghívtak a Fúzió rádióba egy beszélgetésre. Meglepődtem, meghatódtam. Csak érdemesnek nem érzem magam rá. Rég kikerültem az irodalmi berkekből.  Már nem is érzem magam oda tartozónak, és nem is hiányzik. Sokáig nem így volt. De ez egy külön történet. Majd egyszer leírom ám. Talán azért, hogy rendbe tegyem magamban azt az időszakot, amiből sokat, nagyon sokat tanultam. Szóval még egyeztetünk és megyek!

            Ma némák voltak az angyalok mikor az Üllői útra értem. Hallgattak a falak, és csak néztek rám. Apácák jöttek a misére. Sosem mosolyog egyik sem. Soha! Kár. Talán Isten ugyan úgy hallgat, akár a falak. Bennem is elhallgatott Isten. Régen már. 16 éves koromig apácának készültem. Hittem. Szívből és őszintén. Hittem, hogy Jézus értem áldozta fel magát. De a pap mindig elmondta, hogy mennyire jelentéktelen vagyok én is, mint mindannyian. Isten bárányai névtelenek. Szürkék és magányosak. Ezt láttam, ezt éreztem. Hajnalonként suli előtt jártam misére, ministráltam, hordtam körbe a kosarat, hordtam a fehér inget, meg a rongyos fekete szoknyát. Esténként ugyan így. Szerettem a kis kápolna hűvös magányát, a falak ridegségét elfedték a képek és a feszület. A térdeplőn előttem már megszámlálhatatlan ima térdelt, és tudtam Isten mindenkit, meghallgat. Csak engem nem. Örökké bűntudat gyötört, feloldozásért és megnyugvásért könyörögtem nap, nap után. És azt sem tudtam miért. A szívem azt súgta, hogy elfordult tőlem az ég, nem értem, hanem miattam sír Szűz Mária. Azt éreztem, hogy elragadtak a farkasok. Nevet adtak és magukkal vittek. Nem társként, hanem prédaként. Farkas lettem magam is talán. Én balga gyermek…

            Elmúlt anyák napja. És én képtelen voltam írni bármit is. A temetőbe sem mentem ki. Képtelen voltam. Nem csak a lábam miatt, hanem a lelkem miatt is. Az üresség ült felettem tort. Hiányzik az anyukám. Hiányzik a mosolya, a hangja a haja az érintése. Még az ital szaga is. Szeretnék vele beszélgetni és elmondani az érzéseim, vagy egyszerűen csak hallgatni és nézni őt. Vagy legalább egyszer úgy lefeküdni aludni, hogy tudom, otthon van apukám mellett, beszélgetnek és lefekszenek aludni. Ha pedig másnap átmegyek hozzájuk, ott találom. Szeptember 11-én lesz tíz éve, hogy meghalt. Lefeküdt és elaludt örökre.

 

 

És egy vers: asztali áldás.