2007. május 15.

2007 május 15. | Szerző: katha |

Juhász Gyula:   Hangtalanul

Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.

Sok volt a zaj, az ige,
Ujjongtak a dalok,
Most a nagy némaság szól,
Mint örök orgonából
A vox humana hangja
És én csak hallgatok.

            Ez egy fenséges vers. Letisztult, őszinte és igaz. Így érzem magam.

Telnek a napok, és nem találom a helyem. Az érzéseim, a napok felőrölnek, és kicsit úgy érzem nem is akarok küzdeni ellene. Na jó, ez így nem igaz. Meg sem fordul a fejemben a küzdelem gondolata. Pedig nem ilyen vagyok.

            Az asszony haldoklik. Annyiszor leírtam már! Hiszen amióta csak ismerem, így van. Nem tudtam rajta változtatni, hiszen nem vagyok se Isten sem Angyal, hogy meggyógyítsam egy érintéssel, vagy az akaratommal. Ha az lennék, már nem lenne beteg. Boldogan élne, nevelhetné Kisgatyót, a kislányát.

            Végigküzdöttem vele az éveket. Tudom, hogy ez hihetetlen és kicsit morbid. Valahogyan, valamiért összekötöttek minket odafent. Nincs ebben semmi különleges. Talán egyszerűen csak a szeretet az, ami összeköt minket, és az egymás iránti hűség. Meg a bizalom. Alászállt a poklomba egy angyal. Egyszerűen ennyi történt.

            Felemelt, és azt súgta hisz bennem, elfogad, és szeret. Azt mondta érdemes élnem. Mindig is így gondolkodtam. Úgy értem érdemes élni. Kell élni és hinni jobb lesz mindig jobb lesz. Hányszor felálltam már! Nem is tudom. Annyi pofon után mindig. Mert hajtott a hitem. Amiben segített az, az volt, hogy elhitette velem képes, vagyok mindig felegyenesedni.

            Mikor fájt, fájtam, mikor sírt sírtam. Vele mégis nélküle. Hiszen több száz kilométer választ el minket. Ráadásul nem is találkoztunk még személyesen soha. Mint írtam, még nem találkoztunk. Addig nem mehet el, amíg nem néztem egyszer a szemébe, és nem mondtam neki: köszönöm. De lehet, sőt biztos, nem én döntök. Én csak hiszek. 

            Sokszor láttam álmomban egy falkát, aki az asszony köré gyűlik. Fényt és szeretetet ad nekik, hitet és reményt. Ez a falka, farkasokból áll. Sokan érzik magukban a farkast. Nagyon sokan. Ők látják őt álmaikban. Vigyázni a falkát, harcolni értük és megvédeni minden tagot. Ez jutott nekem. Legalább is álmaimban.

            Egy éjjel, azt álmodtam, hogy kikaparom egy angyal szemét. Ott állt előttem, a szeme helyén egy fekete üreg. Nézett rám, a színe a vérétől fekete lett, és a kezemen csurgott a vére. Így kezdődött. Rá néhány napra elkezdtem írni. Na ez nem újdonság. Írtam én évek óta akár egy félkegyelmű. De ez most más volt. Mert prózát sosem írtam, rövid esszéket igen, de nagyobb lélegzetű munkát sosem. Most pedig ezt írok. Olyan mintha diktálna valaki. Nem tudom ki, nem tudom mért, érzem így. Én csak írok. Isten kárhozata

            De valami megváltozott. Egy ideje nem tudok írni. Na ez így nem igaz. Nem akarok írni. Tudatosan fojtom el a szavakat, tudatosan állítom meg magam. Mindig is jók voltak a képességeim. Megdolgoztam érte, mert a tehetség kevés. Nagyon kevés. Erre nem alapozhat az, az ember, aki írni akar. Fejlődni kell, tanulni és írni, írni, írni. Jaj de most nem ez a lényeg! Hanem az, az érzés, ami belém fészkelte magát. A jó képességek más téren is kifejlődtek bennem már nagyon rég. Érzem az embereket. És jók a megértéseim. Félelmetesen jók. Így itt maradtam azzal a kényszerképzettel, hogy ha befejezem a könyvem, meghal. Igen szó szerint. Ha megírom meghal. Hát ezért nem írok egy ideje. Mert nem akarom elveszíteni őt.

            De történt valami. Megváltozott minden. Muszáj írnom. Azt mondta az asszony, hogy muszáj írnom. Miatta kell megírnom a könyvet. Érte, mert meghal. Mert nekem ez a dolgom. Hisz benne. Én meg hiszek neki.

            Most mi lesz? Mi lesz velem nélküle? Mi lesz a falkával? Milyen holnap vár ránk? Azt mondta, egyszer nekem kell átvennem a helyét. Ok, ok. Jó. De könyörgöm, nem lehet most! Ő nem halhat meg.

            Csak annyit írt. Én már feladtam.

Itt maradtam. Nem tudok mit mondani. Az ő döntése. A teste haldoklik, a lelke megfáradt. Azt hittem ez a nap sosem jön el. És itt van. Betoppant akár egy régi elveszett barát.

            Mit tehetek? Írok tovább, élek helyette is, óvom a falkát, és hiszek helyette is. Hogy jön szebb holnap velünk vagy nélkülünk, de jön. És én sosem adom fel, mert egy angyal szállt alá a poklomba, hogy megfogja a kezem…