Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…
2007 május 16. | Szerző: katha |
2007. május 16.
Egy könyvről szeretnék most írni, amit tegnap este fejeztem be.
Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…
Íme egy ifjúsági könyv, amely az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének díjnyertese volt 2006-ban. A történet talán kicsit lerágott csontra emlékeztet. Mégis…
Melinda, a 14 éves középiskolás lány életében először sörözik egy nyári bulin. Életében először le is részegedik. Ez lenne a kisebb baj, mert a lányt az iskola szépfiúja megerőszakolja. A tinédzser rettegve hívja a rendőrséget. Ami ezután következik előre látható. A rendőrség feloszlatja a bulit, Melinda pedig közutálat tárgyává válik. A barátai elfordulnak tőle, szinte teljesen magányosan vészeli át a következő tanítási évet.
Ez lenne a lerágott csont rész. Olvasás közben pedig a részletekben megleltem azt a bizonyos mégis-t… Hogy miért?
Az 1961-ben született írónő mesteri szögbe állítja a tényeket. Az ilyen erőszakolós, tiniket ért sérelmeket feldolgozó történetek középpontjában nem a sértett gyermek áll, igaz körülötte forog minden. A történet vége pedig olyan meseszerű, kicsit sablonos. A fiatal boldogan mosolyog, mert mások annyit szenvedtek és küzdöttek érte, hogy feloldozást nyert, megszabadult kínjaitól és boldogan élhet, míg meg nem hal. Ha film lenne, ez a jelenetet a naplementébe lovagoló magányos hős jelenete lehetne. A másik variáció pedig így szólna: végtelen küzdelem és könny árán sem lehetett segíteni, a gyermek kábítószerhez, alkoholhoz vagy egy darab kötélhez, esetleg késhez nyúlt…
De ebben a könyvben ezt a fajta látásmód elmarad. Egyes szám első személyben beszél Melinda, az ő gondolatai és látásmódja tárul elénk. Mellesleg jegyzem meg, kifejezetten szeretem az így írt történeteket. Sokkal személyesebbek és valóságosabbak.
Szóval a lány mesél. Szenved, hallgat, fél és próbál élni. Megküzd minden mosolyáért. Amit nagyon értékeltem, az, az önirónia, a humor, ami átszövi a történetet, pillanatnyi megnyugvást és lendületet hozva.
Ez egy realista könyv. Sallang és félrebeszélés nélkül. A szülők, a tanárok a barátok ábrázolása nyers, és néha kegyetlen. Ahogy a gyerek magánya és önmarcangolása is.
Persze a feloldozás nem marad el. De itt nem valami szirupos maszlag képében érkezik. A gyerek, megküzd saját démonaival, míg képessé nem válik nem -et mondani. Talál segítséget, és barátokat, no és persze célt, ami arra sarkalja, hogy érdemes élni, tovább lépni és lélegezni. És valljuk be, kell ennél több?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Hmm. Érdekes könyv lehet, és biztosan fontos gondolatok vannak benne. Volt nekem (meg van is) emlékem, hogy olvastam valamit ebben a témában, mármint érdekeset. Arra emlékszem csak, ami megfogalmazódott bennem, hogy nálunk, mármint a mi kultúránkban rettentő visszataszító, és félelmetes módon élnek egészen furcsa hiedelmek az nemi erőszakkal, illetve az erőszak bármilyen formájával kapcsolatban, tekintettel nemre és korra, stb. A lényege az, hogy az áldozatot tekintjük bűnösnek, és az elkövetőt pedig felmentjük. Pl a nemi erőszak elszenvedőjét gyanúsítjuk meg azzal, hogy “túl kihívóan öltözködött”, vagy ha megvertek valaki éjfélkor a buszmegállóban, akkor “minek mászkál ez éjszaka??”. Ez valami brutális közöny, amit nagyon nem helyénvaló! Egyszerűen a nagy többség úgy kezeli az erőszakos cselekmények elkövetőit, mintha nem állna hatalmukban a saját viselkedésüket lekorlátozni, vagy normális mederben tartani. Pedig szerintem az elkövetők nagy része pontosan tudja mit csinál. Az is teljesen világos, hogy a kirívó öltözködés nem jogosít fel senki erőszakos közösülésre, sőt az állítólagos provokatív viselkedés nem alapja annak, hogy bárkit ütlegeljenek. Ha már megtörtént, akkor pedig nem kellene annyiban hagyni. Sajna van, amikor valakit nemhogy elviselni nem kell, hanem nemes egyszerűséggel nyakon kell vágni az illetőt, akár felnőtt, akár még csak gyerek. Nem lehet mindig megelőzni a bajt, de jó lenne olyan közösségekben élni, ahol lehet és kell is segítséget kérni és nyújtani. Nem pedig elfordulni, vagy pedig szembesülni a magánnyal, és kiközösítéssel csak azért, mert olyan sebeket hordozunk amiről nem is tehetünk. Na mind1, már megint szétokoskodtam magam…a lényeg a kit mentünk fel, és kit teszünk felelőssé jelenséggel kapcsolatos szemléletmód változás igénye, ill annak szükségessége. Erről akartam írni.