2007. május 23.
2007 május 23. | Szerző: katha |
Most jó lenne üvölteni! No nem valami fenséges, meseszerű farkas vonyításra gondolok, hanem valamiféle állatiasra! Olyan mélyre és fodrozódó üvöltésre, amire csak egy sarokba szorított állat, vagy valami agyatlan, és gonosz és sötét szörny képes!
Szóval: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
A hang kimondatlan marad, mint mindig, és mar, mint már annyiszor. Biztos érezte más is. Jó lenne széttépni valakit, vagy valamit. De tudom, hogy ez aljas dolog. Így szégyellem még a gondolatot is. Ez van. Benn reked, mint minden más.
Lassan rá kell jönnöm, hogy az egész életem abból állt, hogy mások akaratának rendelem alá az érzéseim. A tetteim nem mindig. Persze utána jön a lelkiismeret-furdalás. Azzal marcangolom magam. Hát nem vagyok normális az tuti.
De mit tehetek? Szeretem az embereket, és nem feltételezem másban a rosszat. Magamban annál többet. Tudom, hogy nem igaz, de ez van. Nekem is lóg egy csontváz a szekrényemben. A hátsó részében, a pókhálós csendben, ahová csak én láthatok.
A sárkányom néz. Csak fekszik és néz rám, a nagy borostyán szemeivel. Tudja, hogy dühöngök, tudja, hogy érzem őt. Nyugalomra int, arra, hogy gondolkodjak és elengedjem az érzéseimet. Azt súgja, keressem meg magamban az ígéretet, Istennek tett fogadalmam, hogy teszem a dolgom, szeretek és hiszek, a szebb holnapokban. Annak ellenére, hogy most igazán úgy érzem, hogy nélkülem, jön el az a bizonyos szebb holnap. Azt hiszem az Úr legkegyetlenebb játéka az volt, hogy lelket lehelt belénk.
Vasárnap megvolt a riport, ahogy már írtam. A műsorvezető később azt írta, hogy hallgatottsági rekordot döntött a rádió az adás alatt. Nagyon örülök. De annak nem, hogy pont azok, akikre a legjobban számítottam, elfelejtettek. Nem volt idejük. Vagy nem érdekelte őket. De elmúlt, jött egy holnap, és azt a gondolatot hozta, hogy akármilyenek is, szeretem őket, mert nem az a fontos, hogy mi tesznek, hanem az, hogy szeretem őket. Huje vagyok? Lehet. Ez van.
Kedden döntő elhatározásra jutottam életem egyik sarkalatos pontján. A hétköznapok állva maradtak és csak tátották a szájuk. Én pedig megkönnyebbülve sétáltam a napfényben. Nem bánom a döntésem. Egyetlen percre sem bántam meg. Most azt kellene mondanom, amit a környezetem mondott: már rég lépned kellett volna. De nem mondom! Talán így volt jó, most ért meg bennem a gondolat. Most pottyant le az a bizonyos alma.
Ma pedig:, hmmm… ma pedig attól kaptam azt a bizonyos pofont, akitől legkevésbé számítottam. Jó, most azt szokták mondani, hogy törvényszerű, meg bölcsen bólogatnak a szakértők (gondolok itt, az emberiség felére), hogy ennek így kellett lenni, így van ez. De mégis… Ráadásul képletes a pofon. Akkor mért fáj annyira? És mért szakadtak belém a hangok? Mért nem tudok üvölteni, és kiabálni, hogy fáj, nagyon fáj…
Már írtam, az életem a másoknak való megfelelésből áll. De ma, a pofon után ráébredtem, hogy itt a vége. Már nem akarok olyan lenni, amilyennek a pofon adók képzelnek. Olyan akarok lenni a hétköznapjaimban is, mint az írásaimban. Szabad és öntörvényű. Itt az ideje, hogy a saját utam járjam. Itt az ideje az utolsó álarcot is letépjem magamról. Még akkor is, ha ez már a sajátom, és a saját húsom szaggatom. Fájdalom és gyönyör… Nekem most ennyi jutott.
Őrizzék angyalok az álmunk, és hozzák el azt a szebb holnapot…
Sarah Brightman – Deliver Me (original video)
Kommentek