2007. június 7.

2007 június 7. | Szerző: katha |

 

 

 

            Korán van, és nagyon fáradt vagyok. Újra rémálmok gyötörnek, és alig-alig alszom. Szerencsére még nem emlékszem rájuk. De ahelyett, hogy visszabújnék az ágyba, és végre kialudnám magam, bekapcsoltam a gépet és hagyom, hogy kavarogjanak a gondolataim. A kávé szép lassan hűl ki az asztalon, a számat pedig ellepi az utána maradó kicsit fémes, kicsit kesernyés íz.

            Ma is rohangászós nap lesz, az élet egyszerűen felfalja az órákat, én pedig úgy érzem, egyhelyben topogok. Jól felfordult minden. Döntést hoztam, mert kellett, mert úgy éreztem, szétrág az egyhangúság és az értelmetlenség. Egyetlen percig sem bántam meg. Na jó ez így nem igaz, igen is megbántam. A magabiztosságom hamar szertefoszlott. Mindig így van ez. Aztán újra rendezik magukat az érzéseim és a gondolataim, új színesebb masszává állva össze, és el tudom hinni, hogy helyes volt a döntésem.

            Azt hiszem az a legnagyobb baj, ha az ember halogat. Mert beleszokunk mindenbe. A rosszba, a jóba egyaránt. Utána pedig nagyon nehéz válltani. Az elme lázong, a gondolatok fetrengenek, és értelmetlenül motyognak bennünk, míg végül nem marad más csak a káosz. Vagy megőrülünk, vagy lépünk.

            A sárkányom itt pihen mellettem. Megváltozott a viszonyunk. Az utóbbi időben érzéseket mutat, tapintható képeket, és hangokat. Gyakran úgy érzem, meg tudom érinteni a hangokat és a képeket. Van, ami lágy akár a hó, és hideg akár a selyem, vagy sikamlós, mint egy simogatás. Erőt merítek belőle és tudok lépni.

            Nagyon ritkán ülök gép elé. Van úgy, hogy napokig sem. Ha pedig fent vagyok, inkább olvasgatok, vagy nézelődök. Csendben. Levelet sem írok, vagy más egyebet. Most így jó. Azt hiszem, erre van szükségem. Olyan koca blogos vagyok. Buta kifejezés, de találó.

            A legjobban a Templom hiányzik. Az, hogy reggelenként kicsit álmosan kicsit sután felnézek rá, magamban köszönök a térdeplő kőangyaloknak és a tátott szájú nagy fülű vízköpőknek, és tovább megyek. Megszólal a harang, és úgy érzem nekem, csak nekem köszönnek így. Bár tudom, hogy csak elkéstem megint. Írtam róluk. Amit éreztem. Van, aki monumentális üzenetet, kinyilatkoztatást vagy társadalomkritikát lát benne. Nagy szavakat. Én meg csak az emlékeimet, az érzéseimet. Minden templom lázban ég, gondolatok és a magány lázában. Vajon imádkozik bent valaki egyszerűen kérések nélkül? Csak úgy Isten dicsőségéért, vagy az angyalok könnyeiért?   

           

 Lázas Templomok

            Az Üllői úti templom Angyalai és Vízköpői emlékére, akik minden reggel haragzúgással válaszoltak a köszönésemre.

 

A Csend bejött az ajtón. Csontos keze megremegett, míg a Falakat simogatta. Öreg lázban égett minden tégla, a padló hullámzott, és fel, fel nyögtek az ablakok.

A Csend ekkor, az oltár mögött álló kis mélyedéshez lépett, oda, ahová nem érhet el egyetlen kíváncsi tekintet sem. Látszott rajta, hogy komoly erőfeszítés számára a Hűvös Magányba mártani a Falakat. Felsóhajtott minden. Megkönnyebbült moraj hullámzott. A Csend percekig tartotta benne őt. A Magány átölelte és simogatta a Falakat. A lázas álmokat a mélybe húzta, és nyugalmat csepegtetett a téglák közé.

Ez a Templom itt áll már vagy ezer éve. Még állnia kell. Muszáj, hogy így legyen, muszáj, hogy megmaradjon még néhány évezreden át. Hova mennének az Angyalok? Mi lenne velük a Falak nélkül? Senki sem tudta a választ. Senki, sem mert a válaszokra gondolni már jó ideje.

            A Csend kiemelte a Falakat a mélyedésből. A Hűvös Magány pillanatok alatt visszahúzódott, és sűrű masszává szelídült. A téglák, a repedések elégedetten nyújtóztak, az őket gyötrő öreg láz szertefoszlott ismét. Mihez is kezdenének a Csend nélkül?   

            A sarokban kuporgó Angyalok nem néztek fel. A lábukat maguk alá húzva üldögéltek a sötétben. Ide, a Falak haldokló részébe, jó ideje nem jutott el a Fény. Egy ideig próbálkozott, de a Kezek betömték az összes repedést, és lyukat. Valaha itt ablakok voltak. Rózsaablakok. Kezek, festette virágmintás ablakok. A három Angyal szerette őket. A Hit kora reggel mindig a párkányon álldogált, és nézte a felkelő napot. A Szeretet hagyta, hogy a beszűrődő fény átjárja. A Remény pedig a Falakhoz simulva, csak üldögélt, és gyönyörködött a társaiban. De ez elmúlt rég. Ma már csak a Sötétség köszönt rájuk nap -nap után.

            Ma sem volt ez másként. Ültek a korhadt padlón. Szárnyaikról tépkedték a tollakat. A Szárnyak sírtak, a tollak pedig sikoltva hullottak a mélybe. Ujjaikon vér csorgott. Nem néztek egymásra. Szemüket lesütve tették a dolguk. Tegnap este, már csak néhány toll maradt. Akár a kidőlt póznák, úgy álltak ki a csontokból. Ha valaki látta volna őket, azt hihette hatalmas karambol történt itt nemrég. Vagy valami felfoghatatlan tűzvész pusztított. A szárnyak pedig a maradványok. Eleven bőr feszült a húson, véres sebek, és fekélyek mindenütt. De ez senkit sem érdekelt. Hosszú ideje senki sem szólt az Angyalokhoz. Haldoklott a Hit, a Remény és a Szeretet. A Csend, ahogy kifelé indult, rájuk nézett. Ő tudta egyedül, hogy miért teszik mindezt az Angyalok. Emberré akartak lenni, hogy újra figyeljen rájuk az Isten.

            A Templom másik végében ekkor csörömpölés támadt. A Pap érkezett meg. Az Egy Hetes Borosta morgott, mert ma is korán kellett kelnie. A Mágneskártya káromkodva bújt a Blokkoló Órába, ami undorodva harapta meg újra. Túl fémes az íze, erre gondolt, és felkavarodott a gyomra.

            A Pap a Sekrestyébe csoszogott. Lusta lábai nem emelkedtek el a földről. A Reverenda surrogva idomult a testhez. Csütörtök van, hosszú műszak lesz, emlékeztette magát. Szerette ezeket a napokat. Sokat beszélgetett a Zsoltáros Könyvekkel és a Füstölőszelencével. Nem érdekelte egyiket sem kik érkeznek. Tudták, hamarosan elkezdődik a mise. Ez a nap a csütörtök, a Megrendelők napja volt. Ilyenkor csak a Pénz tért be. Illetve csak őt engedték be az Ajtók. A Megrendelők időre érkeztek. Beültek a Templom szuvas Gyóntatószékébe. Szájukból a Bűnök nevetve pattogtak. Majd később összesöpri őket a Pap. A Megrendelők a gyónás előtti napon át faxolták, hogy melyik Feloldozó Imát akarják majd másnap elmondani. A Pénz pedig a gyónás után csúszott a Reverenda zsebébe. Kifelé menet a Tűsarkak és a Félcipők átléptek a Koldusok Könnyén anélkül, hogy ránéztek volna. A Könny tudta, előtte örökre zárva marad az Ajtó. Hiányoztak neki az Angyalok.

            A Falra az Oltár fölé a Kezek egy Táblát lógattak. Ez állt rajta: „Ajánlólevél nélkül az Úr elé már senki sem léphet. Minden Ima tépjen sorszámot!”

            Az Ég üvöltött, a Csend pedig behúzta maga mögött az ajtót.