2008. április 16

2008 április 16. | Szerző: katha |

 Charlie Caplin ezeket mondta:

“A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni, és merészen győzni, mert a világ a bátraké, és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon”

 

 

Zenét hallgatok, órák óta ugyan azt a számot. Sarah Brightman új albumáról a Let It Raint. Egyszerűen megbabonázott.

 

Fáradt vagyok, végtelenül fáradt és kiégett. No biztosan nem szó szerint, csak most érzem így. Aludnom kellene. Sokat. Kicsit túlhajszoltam magam.

Hosszú és gyötrelmes napokat mondhatok magam után. De már nem bánom. Biztosan kellett. Biztosan szükségem volt rájuk.

 

Múlt hét szombaton megjártam a poklot. –jó lenne azt mondani, hogy tuti meleg volt és sok a haverral futottam össze, de egyedül voltam, mint egy kihullott hajszál a pulóveren. A nap jól indult, nem fájtam és átsétáltam apukámhoz –hál Istennek felépült a bárányhimlőből már- Jól meg is lepődött és együtt örültünk a sántikálásomnak.

Később már itthon kitaláltam, hogy – mondván tök jól vagyok- az ebédet én, egymagam! fogom megfőzni és ki is takarítok, hogy ne a munkából haza térő fiúk nyakába szakadjon ez is. Kb 1 ½ órán keresztül minden okés volt, zenét hallgattam és beszélgettem Fütyikével, aki körülöttem játszadozott végig.

.. és akkor elkezdtem érezni. Fájt és fájt és nem hagyta abba. Odáig jutottam, hogy már szinte négykézláb másztam be a szobába az ágyba. A telefonhoz nem bírtam felkelni- minek is tartsa maga mellett az ember a mobilt nem igaz?- Mire ½ 2-re hazaért a család már a levegő vétel is fájdalmat okozott. Persze kaptam két jelképes sallert, hogy mért nem fküdtem egész nap ahogy kellenne…

Du fura ököl nagyságú pupok jelentek meg a gericem mindkét oldalán. –ez olyan Alienes dolog lehett volna, ha a hasamon jön és jobb a hangulatom- de csak feküdtem, illetve azt sem tudtam hogy tartsam magam.

Este pedig – bőgtem, mert nem bírtam tovább. Szégyen szemre mint egy huje kölyök és nyöszörögtem, mert hangosan kimondtam a gondolataim. Vissza akarom kapni az életem. Nagyon lassan nyugodtam meg, és igen tényleg megnyugodtam. Kimondtam magamból kisírtam a félelmeim. Most először.

Hálás vagyok az égnek, hogy végre sikerült. Persze egy hétig szinte lábra sem tudtam állni, és megint olyan állapotba kerültem, mint a kezelések előtt.

Túl gyorsan akartam, hogy vége legyen.

 

A kitüremkedések visszahúzódtak- izomcsomok voltak. A gyulladás ami fellángolt újra elcsitult lassan. Folyik minden tovább. Talán erősebb lettem. Talán türelmesebb.

 

Aztán jött az öngyilkos kislány. Most talán kicsit érzékenyebb vagyok. Megviselt. Nem megy az alvás. Tegnap is éjjel 2-ig olvastam.Reggel meg 6-kor kelek.

 

Nem jutottam ma semmire. Ténferegtem és nem tudtam elmenni kezelésre, mert nem stabil a mozgásom, így nem lehet. Nagyon bánt. De majd pénteken mehetek.

 

Lassan megyek az ágyba. Már áll a bál mert a fiúk szerint túl sokat ülök, megint megerőltetem magam. Azt hiszem jogos.  

 

Szép álmokat, hogy holnap még szebb nap jöjjön :o)