2008. április 19.

2008 április 19. | Szerző: katha |

 

 

 

Szombat este van, retket rágcsálok és nézelődök a neten.  A retek, ahhoz képest, hogy friss, aszott és szivacsos. Nézelődésnél többre még nem nagyon futja az erőmből. De ezt legalább élvezettel teszem, ád egy: kicsit tudok üldögélni, ád kettő: ma már sétáltam picit, rendet tudtam tenni a konyhában, és mindjárt kész a meggyes pite. Az illat isteni! Hmmm… és ezt mind egyedül! Igaz sokat pihentem közte de kit érdekel? J

 

            Pénteken tényleg elkeseredtem- mint annyiszor már-. Gyógyulok, hiszek benne, csak nem olyan tempóval és eredménnyel ahogyan én elvárom, illetve szeretném.

           

 

Úgy fogom fel- meggyőződésem-, hogy:

1, nem vagyok rossz ember, éppen ezért nem szált meg démon, tehát az, hogy beteg vagyok nem büntetés.

 

2, itt volt az ideje megállni. Hosszú évek óta rohanó üzemmódba kapcsoltam. Tettem a dolgom jöttem- mentem, mindenre volt időm, csak azt nem vettem észre, hogy megsüketültem. Nem akartam meghallani a testem kiabálását, a végén pedig már tényleg nem hallottam a vészjelzéseket. Évek óta jelezte a testem, hogy elég, lassíts, mert baj lesz. Magasról tettem rá, mert én ugye fasza csaj vagyok, mindent kibirok, és ha én megállok, akkor a világom összeomlik. Olyan voltam, mint Csipike, az óriás törpe- gyerekkorom kedvenc kis hőse. Minden reggel kelt hajnalban ébresztette a napot, a virágokat és az erdő állatait. Tisztogatta a patakot és mindent szépen felügyelt maga körül. Azt hitte, hogy csak miatta van úgy minden ahogy van, nélküle nem működik semmi. Aztán egy nap elaludt. Az élet ment tovább. Ő meg elkeseredésében dühbe gurult és gonosz lett. Réz Úr irányította- egy nagy rézkilincs- és terorizálta az erdőt. Persze nekem nincs rézkilincsem. ( de bizonyos források szerint legalább 3 sárkány él bennem J J )  A végén persze Csipike is megértette, hogy tévedett, és bár nélküle is fel kel a nap, szükség van rá. Mert az erdő csak vele teljes.

 

Úgy érzem, nekem ez volt az a lecke, amit meg kellett tanulnom. Meg kellett tanulnom megállni, levegőt venni és figyelni a testem sírását. A jó Isten mindig megtalálja a módját, hogy a teremtménye rá figyeljen. Nos engem szó szerint leültetett, és ahogy látom jól rá is kötözött a székre, egy darabig biztos nem megyek sehova. Most tanulok vígasztalni.

 

Amíg fetrengtem a görcsöktől, az tartotta bennem a lelket, hogy jön majd pár perc alvás. Amikor arra ébredtem a rémálmokból, hogy lebénultam teljesen, hálát adtam, hogy érzem a lábam fájdalmát. Amikor sikerült kijutnom úgy a mosdóba, hogy nem pisiltem össze magam örültem, hogy végre ez is megy.  Amikor pedig csak sírtam vagy feküdtem mint egy darab fa mindig ott volt egy arc aki rám mosolygott, vagy megsimogatott, vagy jött egy telefonhívás, vagy egy sms hogy ne add fel, veled vagyunk. Amikor nem hittem magamban más hitt bennem. Isten mindig megtalálja a módját, hogy megmutassa mennyire szeret.

 

Azért kellett „megálnom”, mert elveszettem a múltam. A múltam, amiben hittem, amiben egység volt bennem a gondolataim, a reményeim, a meggyőződésem és a tetteim közt. Sokszor elfelejtettem idátkozni, vagy elfelejtettem észrevenni a szépséget mások szemében. Nem igaz, így nem. Nem elfelejtettem, hanem halogattam. Jaj majd holnap. Mert ha megállok nincs idő rohanni, még egy dolgot elintézni, este meg már túl fáradt vagyok. Ez mozgatott. 

Most az, hogy láthassam apukám szemében az örömöt, ha sikerül átsétálnom hozzá, hogy halljam a barátaim hangját és érezzem, viszonozzam a szeretteim érintését. Közhely igaz? Igaz. De igaz.

 

A betegség tanít. Erőssebbé tesz. Két olyan ember is van a környezetemben, aki már kórházban van, kés alatt. Az egyik az utcán esett össze. Én, ha 2 percel hamarabb fogy el az erőm, nem itthon rogyok össze, hanem a kőrúton. Á másik kihivatta a mentőt, mert nem bírta a fájdalmat. Én még bírom. Félek a műtéttől és a bénulástól. Nagyon félek. Küzdök. Már 3 hónapja meg kellett volna műteni, amikor beállt a részleges bénulás. Itt vagyok. Műtétnek nyoma sincs. Az orvosok nem értik, hogy a kezelő orvosom mire vár. Megmondta. 1 mm választ el a végleges bénulástól. Ha megműt, akkor sem biztos, hogy felállok. Most van itt az ideje megtanulni együtt élni a fájdalommal a félelemmel, és hinni minden nap, hogy nem lesz semmi baj. Ha ezt kibirom bármit kibirok már. 

 

A „fájósankiabálóssírós” időszakban az segített a legtöbbet, hogy halk zene szólt (arkangyal zenének hívják) égett egy szál gyertya- mert megnyugtatott a fénye, és imátkoztam. Aztán elkezdtem a régen tanult légzésterápiát újra. Azt képzeltem, hogy kezek érintenek, gyógyitanak. Azt képzeltem angyalok ülnek az ágyam mellett és vigyáznak rám, és erőt adnak, hogy gyógyítsam magam. Tudom, hogy butaság. De hittem benne. És hiszek is benne.

Hálás vagyok az Égnek.  A doki és az egyik ismerősünk azt mondta, jaj te lány valakik nagyon vigyáznak rád. Igen. Köszönöm. Nem az számít, hogy én hiszek-e Istenben és a teremtményeiben. Csak az, hogy Ők hisznek bennem. Így van ez jól.

 

Van úgy, hogy az ember seggre ül. El lehet dönteni, feláll leporolja magát és tovább megy, vagy ott marad.  De azt is lehet, hogy üldögél egy picit és csak utána áll fel és megy tovább. Talán így kevesebb az esélye, hogy legközelebb elesik…

 

Egy biztos: jönnek holnapok, sírós, szenvedős vagy fájdalmas holnapok. Minden napban ott van a fájdalom és halál ígérete ugyan úgy ahogy a szépségé és a boldogságé is.

Én várom a holnapot, mert hiszem, hogy szép lesz igézően szép.

 

Most megyek pitét enni, és pihenni. Púúúúúúsza mindenkinek.

 

… és egy vers, egy nagyon szeretett vers, egy nagyon szerett embertől.

 

 

kezek

(losangel verse)

 

kézfejemen az erek, mint

egymást keresztező vad patakok

rohannak az ujjaim felé,

mellettük a mélyről eredő

hosszú inak feszítik a finom

pókhálóráncokkal beszőtt bőrt

 

az ablakon beszűrődő téli

fáradt fénysugár elé tartom ujjaimat, s

csodálkozva ismerem fel

apám csontos kezét

 

szeretném újra megsimogatni,

még egyszer megszorítani,

belekapaszkodni,

borostás arcához szorítani arcomat, a

soha ki nem mondott szavakat

kimondani