2008. április 24.

2008 április 24. | Szerző: katha |

           

Valami értelmeset kellene mondani. Kint már zajlik az élet, beszűrődik az építkezés monoton zúgása.Tegnap arra ébredtem, hogy a szomszédaim szokásos rituáléjuk végzik. Nem üvöltöztek, de kellőképpen betöltötte a hangjuk szobánk. A következőt hallottam:

Megparancsolom, hogy távozz belőle: depresszió, terhesség …. A többire már nem is figyeltem. Egyből kinyílt a szemem. Háááááááát, hogy a betegséget űzik ok (?) de egy terhességet???? Nem Isten egyik legszebb ajándéka a gyermekáldás?! Más a lelkét eladná, hogy teherbe eshessen. L . Aztán belegondoltam, hogy még egy gyerek nekik… jaj szegénykém! Remélem csak vicceltek. De félek, hogy nem L

 

anyámra gondolok, és arra ahogy megszülettem. feküdt az ágyon, arcán a fájdalom úgy táncolt mint egykoron ő a menyasszonyi táncban. kimerülten lihegett, fájtam neki fájt az új élet. az ujjai a lepedő ráncaiba kapaszkodtak, talán kibúvót, menekülést kerestek.
szerettek volna elbújni előlem. az orvos motyogott maga elé, hogy túl sok a vér és lassulnak az életfunkciók.
este az anyósnál vacsora…
emlékszem …
hallottam a műszerek csattanását a tálban, a ferőtlenítő folyadék fröcsögését és a gondolatokat. az anyám könyörgött legyen már vége, szabadítsa meg valaki a fájdalomtól, az orvos szétszórt érzései, ami a vér és a fehérneműk közt csapongtak, a nővérek unalmát, és bosszúságát, mert nincs egy nyugodt éjszakájuk mostanában.
talán rám is gondolt valaki a zűrzavarban.
nagyon szűk volt a szülőcsatorna – ma már tudom ez a hivatalos neve – és száraz. a víz amiben voltam régen elszivárgott. ütemesen rándult anyám hasa, és tolt egyre tolt kifelé a biztonságból. hova? és miért? szerettem volna tudni… bár azt hiszem nem is tudtam mit jelentenek ezek a szavak és nem kerestem értelmet csak tettem a dolgom. egyszerűen világra akartam jönni.
… és most itt vagyok.
lassan eltelik harminchét év. az életem. egyszer a fiam megkérdezte -anya, ha harminchárom éves leszel téged is megfeszítenek?
ma már ez nem szokás gyerek. eszembe jutott ahogy született, mit is éreztem nála és a nővérénél. arra gondoltam várom őket, látni szeretném az arcuk és megérinteni az ázott kis kezeket. a lányom akkor megfogta az ujjam. a pálcika vékony kis ujjai az enyémre kulcsolódtak, ahogy anyámé a lepedőre. de most nem menekül senki.
a fiamnál majdnem elvéreztem, csendesen feküdtünk egymás mellett, észre sem vettem. a nővér sikoltott és rohangált, a mellettem lévő ágyon a kismama átfordult a másik oldalára. hajnalodott már…
a lányom túl sok magzatvizet nyelt. a kórházban sírva kértem az égieket ne vegyék el tőlem, bár még alig ismertem. reggelre egy csecsemő megfulladt a szomszéd kórteremben.
valaki mindig elmegy…
most itt vagyok…
egy zöld dinoszaurusz a földre esett, ha ezt befejezem visszadugom a paplan alá. ővé a fiam első mosolya minden reggel. leveszem a lányom füléről a fejhallgatót, amit megint elvett, és kikapcsolom a suttogó tévét. bebújok a takaró alá, hallgatom hogyan szuszog a szoba és elmosolyodom a sötétben.
biztosan így lesz.

Do you believe in Fairies?