ezt olvastam

2008 április 10. | Szerző: katha

 

 

 

J. D. ROBB

HALÁLOS ALKOTÁS

Ez volt az első könyv, amit J.D. Robb –tól azaz Nora Roberts-től olvastam. A könyvtáros hölgyek ajánlására kezdtem bele, úgy gondolták kikapcsolódáshoz éppen ideális darab. Kicsit furcsáltam, (hiszen ismernek közel 10 éve) mivel nem szoktam romantikus könyveket olvasni, és krimit is nagyon ritkán. No mindegy. A szándék a fontos.

A főhős egy nő. Eve Dallas hadnagy, aki a NYPSD nyomozója (nem derült ki mit takar a rövidítés, valószinűleg valamilyen nyomozóirodát). A helyszín pedig  nem más, mint New York. Mivel dátumok nem igazán szerepelnek sehol szép lassan kisilabizáltam, hogy a közeljövő az időpont. Kb 2030 plussz mínusz sok év.

Dallas nagyon kemény nő, olyan igazi machó tipus. Ha férfi volna valószinűleg egy nagydarab, örökké morcos, borostás és magányos farkasként ábrázolnák, aki ha kell lebont egy város egymaga a célja érdekében.  Ez nálam elég nagy rosszpontnak számít. A könyvek és a filmek tele vannak hasonló karakterű figurákkal. Ezek az asszonyok írtóznak a családtól, a gyereket valamilyen fura állatkának tekintik, akitől jobb minél távolabb. Nem ismernek sem Istent sem embert, úgy pattognak mint labda és olyanok akár egy gép. Csak mennek és mennek, soha sem sírnak, soha sem félnek, soha sem pihennek, hajthatatlanok és természetesen mindig sikeresek. Aztán mikor végképp azt hinnénk, hogy csak egy felhúzható J.I. Jane-ről van szó, elmosolyodnak, elgyengülnek. De csak egy pillanatra. Mert az image az fontos nem érheti csorba. (A filmekben ráadásul mindig tökéletes a frizurájuk még egy alagútban bújkálás után is, makulátlanul tiszta marad a ruhájuk egy vérfürdő után is, tökéletes a sminkjük és tűsarkú cipőben úgy futnak, mint a nyúl minimum 12 órás szolgálat végén. Irigylem őket.)

Na szóval egy szép napon az East River Parkban egy fiatal, barna hajú nő holttestére bukkannak. A gyilkos egy művész (legalább is annak érzi magát). Áldozatait hosszan, fájdalmasan kínozza, és a haláluk után a testükre vési hány órát bírtak ki a keze közt a lányok. Utána megfürdeti és kirakja őket fehér lepedőn az utcára akár a szemetet. Az ujjukra pedig drága ezüstgyűrűt húz. Ez a gyilkos már 9 évvel ezelőtt is szedte az áldozatait. Akkor Dallas csak segédgyomozó volt a sikertelen nyomozásban, most viszont övé a főszerep. 

Azt mondanom sem kell, hogy boldog boldogtalan ezen az ügyön dolgozik. Még Eve multimilliomos férje, Roarke is. (Talán ő az egyetlen szereplő, akinek nem derülki a teljes neve. Mindnesetre tökéletes pasi. Szívdöglesztő, jó szerető, megértő és segítőkész.). Bár a lányok az ő alkalmazásában állnak hamarosan kiderül, hogy a gyilkos nem másra, mint Eve Dallas hadnagyra vágyik.

            Tudom jól, hogy a nyomozói munka oroszlánrészét az unalmas aktanyálazgatás, a számítógépes adatok kibányászása, jelentések irogatása teszi ki. A baj az, hogy a könyv maga is ilyen unalmasra és szürkére sikeredett. A cselekmény lassú, nincs humor és élet a történetben. Arról, hogy Eve mennyire fáradt oldalak szólnak, de a gyilkos motivációjáról, gondolatairól és magáról a gyilkosságokról szinte semmi. Ráadásul a vége! A végkifejlet-, amikor fanfároknak kellene szólnia, minimum záporoznia az eseményeknek, fordulatoknak, úgy hogy az olvasónak pisilni se maradjon ideje kimenni az elmaradt. Kb 3 oldalnyi történés. Lapos és ürs megoldás. Szivem szerint mondtam volna néhány szép dolgot…

            Csalódott vagyok. Azt mondják jók a Robb könyvek. Változatosak, cselekményesek, tele humorral és valósággal. Lehet. De nem vagyok benne biztos, hogy adok a szerzőnek még egy esélyt. 

 

Clive Barker: Az Éjszaka Gyermekei

2007 június 13. | Szerző: katha

 

Clive Barker: Az Éjszaka Gyermekei

 

“…egyetlen hely van a világon, ahol még talán befogadják. Egyetlen hely, ahol őt sem taszítják ki – mert a lakói egytől egyig szörnyetegek.  A rettenetes  és legendás hely, Midian, az élőhalottak városa, ahová nem léphetnek be mások, csak az éjszaka gyermekei.”

 

Úgy gondoltam pofon egyszerű lesz erről a könyvről írni. De meg kell állapítanom, hogy ez így nem igaz. Egy sor gondolat merült fel bennem, ami közvetlenül, nem igazán kapcsolódik a regényhez.

            Talán az a legegyszerűbb, ha sorban haladok, az általános infóktól a tartalmon át a saját kis gondolataimig.

           

Az író Clive Barker. 1952-ben született. A magánéletéről ennyit tudok. Összességében pedig csak annyit, hogy számtalan könyv és film jelzi munkásságát. Néhány cím: Korbács, Kárhozat, Pokolkeltő, Éjszaka Gyermekei, Az öröklét tolvaja, Tudás Könyve.

Barker egyébként a Word Fantasy –díj kitüntetettje, és Stepheng King ezt írta róla: „Már látom a horror jövőjét… úgy hívják: Clive Barker”. Talán ez jelent valamit…

 

A könyvborító elég jól sikerült, nekem megtetszett az első pillanatban. Szerkezetileg jól felépített, tagolt, és kitünően követhető a történet. Bár kicsit vontatott., és több cselekményt is el tudtam volna viselni. A leírások elég képletesek, pillanatok alatt ott lebeg az ember szeme előtt amit olvas. Bár itt is több részletért sóvárogtam.

Az alapötlet nagyon jó, éppen ezért tűnnek fel a hiányosságok. Szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle. Kár érte.

Boone középkorú férfi, agyturkászhoz jár, mert képtelen megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Decker a pszichológusa egy nap felismerhetetlenségig összekaszabolt holttestek fotóit teszi elé, és azt állítja, hogy a férfi tette. Természetesen az, semmire sem emlékszik. Mielőtt a doki átadja Őt a rendőrségnek, gyógyszeres kezeléssel próbál a tudata mélyére hatolni, hogy felszínre kerüljenek a gyilkosságok részletei. Mondanom sem kell, hogy sikertelenül. Boone megszakítja barátnőjével Lori-val a kapcsolatot, – mert attól fél, hogy bántaná a nőt, és úgy dönt öngyilkos lesz. De a kísérlet sikertelen. A kamion csak átgázol rajta. A kórházban megismerkedik Narcisse-szal aki, lenyúzza saját arcát. De mielőtt ezt megteszi beszél a férfinak Midian-ról. Az egyetlen helyről, ahol befogadják a hozzájuk hasonló szörnyetegeket. A férfi lelép a kórházból és elindul megkeresni Midian-t.

Midián nem más, mint egy ősrégi temető, ahol nem egyszerű elmebetegek vagy gyilkosok élnek. Midian menedék az éjszaka gyermekeinek. Olyan lényeknek, akik félig emberek félig valami mások. Szellemek, szörnyek, elképzelhetetlen szerzetek keverékei. Boone miután „összefut” az egyik teremtménnyel, legnagyobb meglepetésére megtudja, hogy nem gyilkos és nem tartozik oda, ő csak préda. A hír közlője átalakul és bele is mar a férfi testébe. (az átalakulás leírása eszméletlenül jó, bár lehetne részletesebb)

Boone menekül. A rendőrség Decker segítségével megtalálja és szitává lövik. Mindenki örül, az ügy lezárva! Vagy mégsem?

A dokiról kiderül, hogy ő az az elmebeteg, aki –magát Maszknak nevezve, halomra gyilkolja az embereket. Gyönyöre közben egy egyszerű zsákot húz a fejére, amin két gombszem fénylik, és egy zipzár száj vigyorog. 

Lori a szerelmes asszony magányában a szeretet férfi után ered, (aki holtan kisétál a hullaházból) szintén eljut Midián-ba és megmenti az egyik gyermek szerzet életét. Így elválaszthatatlan kapcsolat alakul ki közte és az éjszaka teremtményei közt. Mellesleg pedig rájön, hogy Boone már az a temető lakóinak az egyike. 

A bonyodalmak persze folytatódnak, mindenki gyanús és mindenki fél valamitől. Titkok kerülnek napvilágra, gyilkosság és bosszú mindenütt. A végkifejlet pedig… Nos elég érdekes, jó a csavar, és meglepő a megoldás.

 

Mielőtt leültem megírni az ajánlómat, gondoltam utána nézek néhány adatnak.  

(Midjan,Midian), Arábia ÉNy-i részén levő tartomány a Vörös-tenger partján. Átmenetileg, Iszmail pasa idejében Egyiptomhoz tartozott. 1887-től ismét török, majd 1916-tól Hedzsász É-i része.

A Bibliában, Mózes agyonüt egy egyiptomi embert, és – félvén a büntetéstől – elmenekült Midian pusztájába. Itt feleségül vette egy Jetro (Reuel) nevű főpap leányát, Cippórát. Majd az “Úr” parancsára feleségével és fiával útnak indult, hogy visszatérjen Egyiptomba, s kivezesse onnan a maga népét.

Midian pusztaságában található Isten hegye: Hóreb. Ismertebb nevén a Sínai hegy. Itt látta meg Mózes az égő csipkebokrot. Innen származik a Tíz parancsolat.

A helyről szóló történetek szerint Midian menedékhely. Nem bűnözőknek, hanem olyan emberszerű lényeknek, akik az emberek elől menekülnek.

 

Itt pedig álljon néhány részlet a könyvből. Mindenkinek jó szórakozást hozzá!

 

„.Midian szörnyei – az átalakulók, az alakváltók, a tegnap ismerői, és a holnap túlélői – számtalan lehetőség birtokosai. Hát nem voltak azoknak a teremtményeknek olyan képességeik, amiket mindig is irigyelt? Nem csábító, hogy repülni tudsz, megváltoztathatod az alakodat, vadállattá tudsz változni – és dacolsz a halállal?
Mindaz, ami után valaha sóvárgott, vagy amit irigyelt másoktól, most értéktelennek látszott. A fotómodellek arca, a pornóújságokban látható tökéletes testek az igazi boldogság ígéretével vezették félre – de hazudtak. Üres szavak. A hús nem tartja meg a szépségét, a szem elveszti ragyogását. Mindez semmivé válik egy napon.
A szörnyetegek azonban örökké élnek. Részei az életnek, de tiltott részei, ott lappanganak az ő lelke mélyén is. Benne is ott van ez az éjféli sötétség, ő is képes lenne alakot váltani.”

[ Clive Barker: Az Éjszaka Gyermekei ]

    

“A résből lángoszlop emelkedett ki, négyszer vagy ötször akkor, mint egy ember. Nem hőség áradt belőle, hanem dermesztő hideg, és a belsejéből nem jött fény.  A lángoszlop külseje pezsgett és kavargott, és mintha valami szilárd tengelyen forgott volna, amit Lori először nem ismert fel, de a szeme hamarosan megmondta, mi az. Egy test úszott a tűzben, darabokra vagdosva, de eléggé ember formájúan ahhoz, hogy Lori felismerje, húsból-vérből van. Ez volt Baphomet: a Vétkes, akit kínszenvedéssel büntette a törvényszegésért.
…
Az arc a lángból fordult felé, ahogy a teremtmény – nem halott, hanem élő, nem Midian lakója, hanem megteremtője – elfordította fejét és feléjük nézett a fortyogó lángban. Ez volt Baphomet. Ez az összetört és darabokra vagdosott valami. Mikor Lori meglátta arcát, felsikoltott. Egyetlen film vagy könyv, az öröm és az elkeseredés legszélsőségesebb érzése se készítették fel erre a pillanatra, amikor megpillantja Midian megalkotóját. Szentnek kell lennie, mert minden, ami ennyire rendkívüli és végletes, szent kell, hogy legyen. Valami, ami meghalad minden mást. Túl van azon, hogy értékelni lehessen. Túl a szereteten vagy a gyűlöleten; túl minden gyönyörűn vagy a rémületesen vagy ezek végösszegén. Túl az emberi elme határain, mely képtelen a megértésére vagy átlátására.”

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

2007 május 16. | Szerző: katha

 

2007. május 16.

           

            Egy könyvről szeretnék most írni, amit tegnap este fejeztem be.

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

 

Íme egy ifjúsági könyv, amely az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének díjnyertese volt 2006-ban. A történet talán kicsit lerágott csontra emlékeztet. Mégis…

Melinda, a 14 éves középiskolás lány életében először sörözik egy nyári bulin. Életében először le is részegedik. Ez lenne a kisebb baj, mert a lányt az iskola szépfiúja megerőszakolja. A tinédzser rettegve hívja a rendőrséget. Ami ezután következik előre látható. A rendőrség feloszlatja a bulit, Melinda pedig közutálat tárgyává válik. A barátai elfordulnak tőle, szinte teljesen magányosan vészeli át a következő tanítási évet. 

Ez lenne a lerágott csont rész. Olvasás közben pedig a részletekben megleltem azt a bizonyos mégis-t… Hogy miért?

Az 1961-ben született írónő mesteri szögbe állítja a tényeket. Az ilyen erőszakolós, tiniket ért sérelmeket feldolgozó történetek középpontjában nem a sértett gyermek áll, igaz körülötte forog minden. A történet vége pedig olyan meseszerű, kicsit sablonos. A fiatal boldogan mosolyog, mert mások annyit szenvedtek és küzdöttek érte, hogy feloldozást nyert, megszabadult kínjaitól és boldogan élhet, míg meg nem hal. Ha film lenne, ez a jelenetet a naplementébe lovagoló magányos hős jelenete lehetne. A másik variáció pedig így szólna: végtelen küzdelem és könny árán sem lehetett segíteni, a gyermek kábítószerhez, alkoholhoz vagy egy darab kötélhez, esetleg késhez nyúlt…

De ebben a könyvben ezt a fajta látásmód elmarad. Egyes szám első személyben beszél Melinda, az ő gondolatai és látásmódja tárul elénk. Mellesleg jegyzem meg, kifejezetten szeretem az így írt történeteket. Sokkal személyesebbek és valóságosabbak.  

  Szóval a lány mesél. Szenved, hallgat, fél és próbál élni. Megküzd minden mosolyáért. Amit nagyon értékeltem, az, az önirónia, a humor, ami átszövi a történetet, pillanatnyi megnyugvást és lendületet hozva.

Ez egy realista könyv. Sallang és félrebeszélés nélkül. A szülők, a tanárok a barátok ábrázolása nyers, és néha kegyetlen. Ahogy a gyerek magánya és önmarcangolása is.

Persze a feloldozás nem marad el. De itt nem valami szirupos maszlag képében érkezik. A gyerek, megküzd saját démonaival, míg képessé nem válik nem -et mondani. Talál segítséget, és barátokat, no és persze célt, ami arra sarkalja, hogy érdemes élni, tovább lépni és lélegezni.  És valljuk be, kell ennél több?