Pillangó memoár

2007 június 14. | Szerző: katha

 Alf 06/13-i bejegyzésére gondolva…

 

 

Szeretnék gyerek lenni újra, nézni a hosszú ujjait, ahogy a cigarettát tartja,
vagy figyelni hogyan formázza a szép kerek betűit mikor a lakónévsort írja.
Házmester volt, akkor szégyelltem, ma már büszke vagyok rá.
Mert az anyám volt, mert szeretem, és mert becsületben élte le az életét.
Lassan elindulok haza, és gondolatban fogom a kezét, ahogyan rég, mikor elkísértem összeszedni a liftpénzt…

 

 

Ma egy olyan taburól szeretnék írni, ami nem tudatosan tabu. „Csak” ez is azok közé a témák közé tartozik, amiről az ember nem beszél. Az anyákról.

Talán azzal kezdődött az egész, hogy a régi munkahelyemen elindult egy újság. Mindenféle rovattal és témával. Nagyon kis csinosra sikeredett, és szívesen olvasták a dolgozók. Az események pedig, úgy alakultak, hogy engem kértek meg, hogy anyák napi köszöntőt írjak. Én kis naiv, persze lelkesen elvállaltam.

Hajlamos vagyok a halogatásra. Szinte művészetté fejlesztettem már. Csak arra emlékszem, hogy vasárnap délután volt már, és egyetlen betűt sem írtam még. Pedig másnap reggel le kellett adnom a cikkem. Úgy gondoltam, hogy ennél egyszerűbb dolog, mint egy köszöntő megírása nincs is. No, jó nagyot koppantam. De ma már nem bánom.

Ültem, és közel két órán keresztül faragtam a sorokat arról, amit tanultam, vagy hallottam. Azt próbáltam csokorba gyűjteni, amit belém neveltek. Miszerint minden anya szép és tökéletes, mindig mosolyog és megértő. A végeredmény pedig egy maszlag lett, amitől a hányinger kerülgetet és forrt a vérem a dühtől. Csupa -csupa hazugság. Csak erre tudtam gondolni. Az én anyám nem volt tökéletes, nem volt mindig mellettem és tett olyan dolgokat, amire nem voltam büszke, vagy szerettem volna örökre elfelejteni. Nekem ez jutott.

Miután kidühöngtem magam, nekiveselkedtem újra. A szavak ömlöttek, írtam órákon keresztül és észre sem vettem, hogy csorognak a könnyeim. Másnap letettem a cikkem és mentem a dolgomra. Délután pedig bejött a terembe a szerkesztő kolléga és fröcsögve hadarta, hogy azonnal írjam át, ő ezt így nem közli le.

Nem írtam át. Vagy így jelenik meg, vagy sehogy. Megjelent. A kollégák sorba jöttek oda, és beszélni kezdtek hozzám. Az anyukról. Az érzéseikről. Úgy éreztem, győztem. A saját félelmeim felett ültem tort.

Hogy miért? Mert az igazat írtam le. Azt, hogy az anyámról az a legintenzívebb emlékem, hogy ül a fotelban és részeg.

Az én anyukám nem volt tökéletes. Gyakran ivott a szomszéd nénivel. Cili néni volt az egyetlen barátnője. Sokszor mentem úgy haza az iskolából, hogy ült a bevetetlen ágyon féldecis pohárral a kezében. Ilyenkor nem csinált semmit. Szaladt a lakás. Tanulás előtt állhattam neki takarítani. Ki szeret gyerekként takarítani?

Sokszor hallgattam a szüleim veszekedését. Az ital miatt. Istenem hányszor küldtek le két-három üveg sörért a boltba, és Istenkém mennyire gyűlöltem érte őket! Szégyelltem, hogy sört kell a kosaramba pakolni. Úgy éreztem, mindenki engem néz és megvet.

A barátnőim persze biztosítottak, hogy ők szeretnek, és velem vannak. Mikor náluk aludtam nem láttam az anyukájuk ittasan, és nem hallottam veszekedést. Olyan idilli volt minden, mint a lányregényekben. Azt hittem csak az én anyukám ilyen rossz.

Az idő meg csak telt. Anya lettem magam is, és megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Próbáltam elfogadni, próbáltam megérteni a miérteket. De falakba ütköztem. Nem beszélt. Én pedig, nem erőltettem.

Aztán az anyukám beteg lett. Tüdőrák. Kezelték, megoperálták. Majd meghalt. Két évig bírta. Két évig küzdött. Az orvosok azt mondták, hogy már rég csak az élni akarása tartja életben. Én pedig csak álltam, és nem értettem semmit. Mert esténként, mikor néztem, ahogy alszik, úgy éreztem egy idegent nézek, és egy idegennel élek együtt.

Rá kellett jönnöm, hogy nem is ismerem azt a nőt igazán, akit anyámnak nevezek. Szembesültem azzal a daccal, amit gyermekkorom óta hordoztam magamban iránta. Mert csak azt láttam, hogy iszik, hogy nem figyel úgy rám, ahogy szeretném.

A betegsége ideje alatt a szüleimmel laktam, illetve laktunk. Egy 22m2 szoba konyhában éltünk hatan. A szüleim, a férjem és a két kisgyerek. Annak ellenére, hogy alig fértünk jól kijöttünk. Súrlódások persze voltak, de hol nincs? Nyeltem egy nagyot, vagy elbújtam és kisírtam magam, ha már nem bírtam tovább. De ott kellet lennem. Mert akár milyen is volt az anyám, akkor is az anyám volt, és szüksége volt rám. 

Azt hiszem életem talán legszebb időszaka volt ez a két év. Mert a betegség közel hozott minket. Megismertem az anyukám és egymásra találtunk. Olyan volt akár egy mese. Én voltam a királylány, akit a szülei bezártak a toronyba. De ahelyett, hogy megetettek volna a sárkánnyal, meggondolták magukat, és értem jöttek. Megtaláltam a szüleim.

Kinyílt a szemem. Már elmertem mondani az érzéseim a félelmeim. Rá kellett jönnöm, hogy tökéletes anyukák nem léteznek. Van köztük olyan, aki iszik, sokkal jobban, mint az enyém, és az alkoholistává válnak. Van olyan, aki eldobja a gyerekét, mert egyszerűen nem kell neki. Tudom, hogy kegyetlen amit írok, de igaz. Van aki, az új pasit a gyereke elé helyezi, és hagyja, hogy az üsse, vagy maga is nap mint nap földig veri a gyerekét. Ezek végletes dolgok. De igazak. Hál Istennek a többség nem ilyen. Hite és tudása legjava szerint próbálja nevelni a gyerekét. Lehet, hogy szegénységben, de szeretetben, törődve. Nagy közhely ugye? De igaz! És van ennél fontosabb?

Szóval a királylány hazatért. Gyakran üldögéltem az ágya szélén, fogtam a kezét és hallgattam, ahogy mesél. A gyerekkoráról, a szerelmeiről, az álmairól, amik már sosem ölthetnek testet. De soha nem panaszkodott. Gyakran hallottam éjszaka, ahogy sír a paplan alatt a fájdalomtól. De a morfin tablettákat elutasította. Azt mondta, hogy az utolsó percig észnél akar lenni –velünk.

A két év hamar eltelt. Hálás vagyok a sorsnak, mert a legszebb ajándékot nekem adta. El tudtam búcsúzni tőle. Én beszéltem vele utoljára. Elaludt, és soha többé nem ébredt fel. A szobatársa azt mondta, hogy felsóhajtott álmában és elment.

Megnéztem őt a hűtőkamrában. A földön, a márványlapokon feküdt meztelenül, egy nejlonnal letakarva. Az volt az első gondolatom, hogy kellj fel, mert megfázol! Az igazság az, hogy lassan tíz éve halt meg. Még mindig azt várom, hogy felébred és hazajön.

            A temetéskor felravatalozták. Mindenki azt mondta, hogy az ilyen halott, mint ő ritka. Nem kellett sminkelni vagy hasonló fondorlatos dolgokkal elfogadhatóbbá tenni őt.

Az én anyukám mosolygott. Így ment el. Talán ez volt az utolsó üzenete mindannyiunknak. A halára is lehet mosolyogni.

 

Ennyit szerettem volna elmondani. Az anya az anya. Függetlenül attól, hogy édes vagy „csak” nevelő szülő. Meg kell értenünk, hogy nem tökéletesek, nem a mesékből lépnek elő, ahol minden szép és jó. Ugyan olyanok, mint mi. Talán a legfontosabb dolog az, hogy elfogadjuk, lehetnek gyengék ők is, és nekik is szükségük lehet segítségre. Csak meg kell állni és észrevenni. Talán egy mosoly kezdetnek megteszi.

 

              Pillangó memoár /Anyám emlékére/

    

Mikor már csak a tabuk maradnak…

2007 április 23. | Szerző: katha

            Most a szokásos bejegyzésemnek kellene következnie, ahogy azt egy jól nevelt blogozótól, vagy naplóírótól megszokták az olvasók. Igen, olvasót írtam, annak ellenére, hogy tudom, ez elég nagyképűen hangzik, hiszen egy ismert írónak, publicistának lehetnek olvasói. Az én kis szentéjembe pedig csak be -bekukkantanak, az érdeklődök. No de sebaj! Ez most nem számít, illetve nem akadályoz meg abban, hogy leírjam a gondolataim, még akkor is, ha tudom, hogy a téma miatt lesz, aki elfordul tőlem. Így szokott ez lenni.

           

A tabukat választottam. Mint mindig. Szeretem a téma sikamlósságát, és kétélűségét, de főleg azt, ahogy reagálnak az emberek, és ebbe beleértem önmagam is.

           

Szóval mostantól olyan témákról fogok írni, mint:

• a szex szerepéről az életünkben (homo, lexbikus, bi vagy szado-mazo, vagy pedofilia egyaránt)


• az erőszak ezer arcáról (családon belüli, utcai, és általános
   /nem félelmetes, hogy az erőszaknak ma már ezer változata van?/ 


• a halál jelenlétéről (természetes, erőszakos)


• a hazugság megéléséről


• a hűtlenség kálváriájáról


• a fajgyűlölet érintéséről


• az emberi értékrend bukásáról


• a szerelmi csalódások, bosszúk és kínok édes ízéről


• a pusztításról, amit önmagunkban és másokban okozunk


• a gyűlöletről, melyet elsősorban önmagunk iránt érzünk és persze társaink iránt.

          És sorolhatnám még. Ami éppen eszembe jut. Természetesen egy -egy témát nem lehet kivesézni egyetlen írással. Így vissza -visszanyúlok majd egy -egy témakörhöz bármikor. 

Szeretném tisztázni már az elején, hogy nem fogok személyeskedni, hogy XY így vagy YZ úgy tett és ezt mondta vagy azt csinálta. Értelmetlen lenne. Ugyan úgy, mint az, hogy bárkire ráakaszkodjak. Hiszek abban, hogy a szavak nem ok nélkül születnek. Hiszek abban, hogy igen is szükség van olyan dolgokat, érzéseket is kimondani, amitől félünk.

Elsősorban ezét írok, hogy kimondhassam végre az igazságot. Ami persze szubjektív, mert az enyém. Képlékeny, mert az ember mindig más szemszögből látja a világot.

Jó szándékkal írom le a gondolataim. Talán, mert szeretnék jobbá és tisztábbá válni, és szeretnék másoknak is segíteni.

Néha csak arra várunk, hogy más mondja ki helyettünk a gondolataink. Így nyerve önmagunk előtt feloldozást.